Aki látott már amerikai horrorfilmet, valószínűleg ismeri az Ouija-táblát is, ezt meglepően egyszerű, dekoratív eszközt, melynek segítségével - állítólag - kommunikálni lehet a szellemvilággal, és amelynek használatát kifejezetten veszélyesnek tartják, mert ki tudja milyen kaput nyithat meg, és főleg hova...

Még mielőtt játszadozni kezdenénk a táblával, jó szokásunkhoz híven utazzunk vissza egy kicsit az időben. Az emberek évezredek óta próbálnak kapcsolatba kerülni a túlvilággal, szellemekkel, erre pedig többek között az automatikus írást, pszichográfiát használták. Az automatikus írásnál a közvetítő (médium) "átadja" a tudatát, vagyis a létrejövő mondanivaló természetfeletti vagy tudatalatti forrásból származik. Az automatikus íráshoz használhatnak vagy valamilyen könnyen mozgatható tárgyat, melyhez íróeszközt rögzítenek, vagy egy szintén könnyen mozgatható "mutatót" és az ehhez kapcsolódó ábécét, táblát. A ma ismert Ouija-tábla elődeit az ókori Rómában, Kínában, Görögországban is megtalálhatjuk.

Planchette-t használó kislány (William Marriott gyűjteményéből, 1910.)

A 19. század második felében aztán elképesztően népszerű lett a szellemekkel való kommunikáció (korábban ugye ez "tiltott terület" volt, okkult és eretnek tudománynak tartották), köszönhetően főként három New York-i nővérnek, Maggie, Kate és Leah Foxnak, akik 1848-ban azt állították, kapcsolatba tudnak lépni az elhunytak lelkével. A korszakban sokkal "hétköznapibb" esemény volt a halál, mint napjainkban, a várható élettartam alacsony volt, a csecsemőhalandóság magas, a háborúkban pedig rengeteg fiatal férfi vesztette életét. Teljesen természetesnek tekintették, hogy valaki kapcsolatba léphet egy elhunyt szerettével, nem tartották ezt megbotránkoztatónak vagy furcsának. Az emberek úgy jártak asztaltáncoltató partikra és szellemidéző szeánszokra, mint ahogy manapság összejönnek a haverok megnézni a Trónok harca legújabb részét. A médiumok a legkülönbözőbb "vezetők" üzeneteit közvetítették és megidézték a halott nagynéni szellemét, hogy a családtagok megtudhassák tőle, hova rejtette az ezüst eszcájgot. Az automatikus írás vagy a koppintásokon alapuló válaszok nehézkesek és hosszadalmasak voltak (és valljuk be, egy idő után elég unalmassá váltak), így már viszonylag korán megpróbáltak kitalálni egy gyorsabb, hatékonyabb és egyszerűbb módszert a kommunikációra. Ezek egyik nagy csoportja a "beszélő tábla" volt, melyek nagyjából ugyanazon az elven működtek, mint az ókorban: a táblán betűk, számok, időnként egyszerű szavak voltak, amelyekből össze lehetett állítani a mondanivalót, például mutatók és tárcsák segítségével. A másik csoportban az ún. planchette-ek tartoztak, vagyis szív- (gitárpengető), pajzs- alakú táblácskára rögzített, könnyen mozgatható, apró kerekekkel ellátott íróeszközök, melyekre finoman rá kellett helyezni a kezet, és hagyni, hogy a szellemek irányítsák azt. Egy-egy ilyen planchette általában néhány dollárba (mai pénzre átszámítva 30-45 dollárba, vagyis kb 10 000 Ft-ba) került.

Valaki (azt nem tudjuk pontosan, ki) aztán úgy gondolta, miért ne lehetne a kettőt, vagyis a táblát és a planchette-et kombinálni, 1891-ben pedig megszületett az Ouija-tábla, amit gyorsan szabadalmaztattak is. A leírás szerint a tábla "társasjáték két vagy több játékos szórakoztatására", a szabály pedig elég egyszerű: kérdéseket kell feltenni, amire a tábla a planchette segítségével válaszol. A tábla állítólag maga "választotta" a nevét, mely jó szerencsét jelent. Egy Ouija-készlet 1,5-2 dollárba került. Mint más népszerű és villámgyorsan sikeressé váló játéknál és eszköznél, a táblánál is egymást érték a pereskedések, viták és egyéb, üzleti körökben gyakori problémák. A táblát végül William Fuld tette igen sikeressé, rengeteg pénzt keresett vele. 1919-ben, a világháború után az egyik legnépszerűbb karácsonyi ajándék volt, 1967-ben pedig többet adtak el belőle, mint Monopolyból. Fuld egyébként egyáltalán nem hitt abban, hogy az Ouija-tábla segítségével a szellemvilággal lehet kommunikálni.

Ouija-táblát használó pár, Norman Rockwell

Rengetegen voltak azonban olyanok, akik rendkívül veszélyesnek tartották a táblát, egyenesen úgy gondolták, hogy rajta keresztül démoni teremtmények és ördögök kerülhetnek át az élők világába. Nyilván nem segített az Ouija-tábla rehabilitációjában, hogy az Ördögűzőben kulcsszerepet játszott (állítólag a Peter Blattyt inspiráló történetben is az Ouija-táblával való szellemidézés után lett megszállott egy fiatal fiú).

Nem egy olyan tragikus vagy furcsa ügyről tudunk, ahol a táblát, illetve az általa közvetített-sugalmazott üzeneteket tartották felelősnek. 1923-ban May Murdoch azért gyilkolta meg a férjét, mert az Ouija szerint hűtlen volt hozzá. 1933-ban a 15 éves Mattie Turley azt vallotta, hogy a tábla "utasította" arra, hogy ölje meg az apját (később persze kiderült, hogy Mattie anyja mozgatta a planchette-et és vette rá a kislányt a gyilkosságra, hogy a szeretőjével lehessen). 1958-ban egy vagyonos amerikai hölgy, Mrs. Helen Dow Peck egy bizonyos John Gale Forbes-ra hagyta szinte az összes pénzét, mert a tábla ezt mondta neki. Az illető azonban nem létezett, és a jogos örökösöknek hosszasan kellett pereskedniük, hogy végül megkapják a pénzt. Az elmúlt években is rendszeresen felröppennek hírek, hogy a rosszul sikerült Ouija-szeánszok után démonok és rossz szellemek szállták meg a felelőtlen játékosokat, sőt még azok sincsenek biztonságban, akik inkább az Ouija-appokat választják a hagyományos tábla helyett.

A szellemek mozgatják, vagy...

Akinek volt már a kezében Ouija-tábla, pontosabban planchette, esetleg látta már működés közben, az tudja, hogy a mutató "tényleg" magától mozog, vagyis nem a részt vevők tologatják ide-oda a táblán. Legalábbis ez az érzésünk. Valójában azonban mégis a játékosok mozgatják a planchette-et, még akkor is, ha nincsenek ennek tudatában. Még az 1850-es években alkották meg az ideomotoros hatás elméletét, melynek lényege, hogy elvárjuk, hogy a planchette megmozduljon, az izmaink pedig ennek az elvárásnak engedelmeskedve szinte észrevétlenül mozdulnak. 1853-ban Michael Faraday több kísérlet során bizonyította, hogy az asztaltáncoltatásnál is ez a hatás érvényesül.

Az Ouija-táblánál az ideomotoros hatás akkor lehet a leghangsúlyosabb, ha túl vagyunk az első néhány betűn, egyszerűen azért, mert az agyunk "ki akar" olvasni valamit, vár valamilyen üzenetet, és a kezdőbetűkből következtetni lehet a folytatásra. Vagyis, ha azt kérdezzük a táblától, ki ül majd a Vastrónra, és az első betű a D, sokkal gyorsabban jutunk majd el az A-hoz, E-hez, N-hez és a többihez. Ezt egy 2018-as vizsgálat során bizonyították is: Marc Andersen és társai számítógéppel követték a játékosok szemmozgását, ennek elemzésével pedig jól meg tudták jósolni, melyik lesz a következő betű. Minél többen vesznek részt a játékban, annál erőteljesebb a hatás és annál nagyobb lehet a meglepetés, hiszen jobban megoszlik a felelősség. Arról se feledkezzünk el, hogy az Ouija-szeánszhoz tartozó gyertyafényes-misztikus "hangulat" is segíthet elhitetni, hogy valami túlvilági erő mozgatja a mutatót.

Sok más, hasonlóan manipulatív játékhoz hasonlóan az Ouijának is lehetnek veszélyei, csak nem feltétlenül az, amit gondolunk. Mentálisan instabil vagy éppen traumán átesett (pl. gyászoló) embernél a "szellemvilágból" érkező, többféleképpen is értelmezhető vagy furcsa üzenetek előre nem jelezhető reakciókat, szorongást, pánikot válthatnak ki, és az is előfordulhat, hogy valaki megszállottjává válik a játéknak, és minden döntését a tábla válaszától teszi függővé.

Annak ellenére, hogy mennyire veszélyesnek tartják az Ouija-táblát, meglepően könnyű beszerezni, néhány kattintással megrendelhető magyar webshopból 29.990 forintért, Amazonról vagy Ebayről pedig még olcsóbban. 

Források:

Marc Andersen et al.: Predictive minds in Ouija board sessions, Phenomenology and the Cognitive Sciences, 2018. 

Mysterious Planchette 

Museum of Talking Boards 

The Strange and Mysterious History of the Ouija Board 

A minap megint találkoztam egy "ember-állat hibrid született" jellegű hírrel, amit persze ezrek osztottak meg, annak ellenére, hogy azért az általános iskolai biológiaórákon viszonylag sokat tanítanak az ember szaporodásáról meg a különböző fajokról (nyilván annak is megvan a maga pszichológiája, miért szeretünk ilyen híreket megosztani meg szörnyülködni rajtuk, ám ez egy másik bejegyzés témája...) Néhány évszázaddal ezelőtt azonban a terhességet és a szülést, meg úgy általában a nők testét valami furcsa, titokzatos képződménynek tekintették, és rengeteg olyan dologban hittek, amit ma már egyértelműen elutasítunk... legalábbis, szeretem azt hinni, hogy nem vesszük be az ember-állat románcából született szörnyszülöttek történetét. Nem úgy, mint a 18. századi angol orvosok, akiket sikerült egy parasztasszonynak hónapokon keresztül hülyére venni.

Amikor eltemetnek valakit, (jó eséllyel) azért is teszik, hogy az illető végső nyugalmat találjon. Persze, a búcsúzó családtagoknak is fontos, hogy látják, elhunyt szerettük teste hitüknek megfelelően jó helyre kerül. Időnként azonban az "örök" nyugalom egyáltalán nem tart olyan sokáig.

Barbados trópusi szigetén egy gazdag ültetvényes család, a Chase família kriptája talán a legtitokzatosabb hely. A Krisztus Temploma parókia kertjében található, földbe ásott, fenséges kriptát 1792-ben "avatták" fel: az első halott, akit oda temettek, Elizabeth Elliot volt. A kripta néhány évvel ezután gazdát cserélt, és mikor felnyitották, hogy újabb halottat helyezzenek el benne, meglepődve vették észre, hogy sem Mrs. Elliot, sem pedig a koporsója nincs a kriptában. Nyomtalanul eltűntek. Ez már némi aggodalomra adhatott volna okot, de az igazi furcsaságok csak ezután kezdődtek. A kriptát újra eladták, Thomas Chase ezredes és családja tulajdonába került. Először két gyermeket, Ann Marie-t, majd néhány évvel ezután Dorcast temették el. Dorcas halálának körülményeiről sokat pletykáltak, azt suttogták, hogy a lány nem tudta elviselni durva és agresszív apjának viselkedését, és a mérhetetlen bánatba, kétségbeesésbe halt bele. Alig egy hónappal később a gyermekek apja, Chase ezredes öngyilkos lett. Mikor a temetés után felnyitották a kriptát, hogy az ezredes koporsóját is elhelyezzék benne, hihetetlen látvány fogadta a gyászolókat. A koporsókat egy ismeretlen erő egyszerűen szétszórta.

Ilyen volt - ilyen lett

Vannak, akik szerint nem léteznek véletlenek. Mások viszont a furcsa összefüggésekben egyszerűen az emberi agyra oly jellemző mintakeresést látják. A gondolkodásunkat ugyanis alapvetően befolyásolja, hogy ott is mintákat (vagyis "értelmet") keressen, ahol azok valójában nincsenek. Ezért van, hogy egy furcsa, véletlenszerűen elhelyezett pontokat tartalmazó képen is arcot fedezünk fel. Máskor ezeknél a "meglepő összefüggéseknél" úgy válogatják az információkat, hogy az adott elméletet támasszák alá. A legjobb példa erre a Lincoln és Kennedy élete, illetve meggyilkolása közötti összefüggéseket (véletlen? aligha!) felsorakoztató lista, amelyet azonban meglepően könnyű megcáfolni. Ennek ellenére újra és újra megosztják, meg hüledeznek rajta; azt hiszem, éppen múlt héten láttam megint, mint egyértelmű bizonyítékot arra, hogy nincsenek véletlenek.

Esetenként azonban nehéz magyarázatot találni arra, miért van két, látszólag teljesen különböző esemény között szokatlanul sok hasonlóság. A szakemberek ezeket vizsgálva nyomoznak például a sorozatgyilkosok után - de mi van akkor, ha a két esemény között közel 160 év van?

Mary Ashford és Barbara Forest