Egy bűbájos átverés: a cottingley-i tündérek
Az átverések, csalások, hoaxok aranykorát éljük, de ez nem az elmúlt évtizedekben kezdődött. Száz évvel ezelőtt is voltak olyanok, akik hamisítványokkal próbálták bizonyítani a természetfeletti létezését. A cottingley-i tündérek ártatlan gyerekcsínyként indultak, de rengeteg hívőt meggyőztek. Sir Arthur Conan Doyle a haláláig hitt bennük. És az öt fotóból egy állítólag mégis valódi.
A napokban jelentették be, hogy elárverezik azokat a fényképeket, melyeket két kamaszlány készített a 1917-ben, illetve 1920-ban és amelyek - állítólag - valódi tündéreket ábrázolnak. A becslések szerint a fényképek és a korabeli kamera ára akár 70 000 font (vagyis nagyjából 30 000 000 forint) is lehet.
Tündéri találkozások
Elsie Wright és Frances Griffiths unokatestvérek voltak. A kilencéves Frances Dél-Afrikából érkezett egy kis yorkshire-i faluba, Cottingley-be, hogy a 16 éves Elsie-vel töltse a nyarat. A két lány gyakran játszott együtt a házukhoz közeli pataknál és az erdőben, és ott "találkoztak" a tündérekkel is. Szerették volna bizonyítani, hogy valódi tündéreket láttak, ezért kölcsönkérték Elsie apjának, Arthurnak, a lelkes amatőr fotósnak a kameráját. Amikor Arthur előhívta a képet, elképesztő dolgot látott: az erdőben pózoló Frances előtt tündérek táncoltak. A lányok 1917 és 1920 között összesen öt képet készítettek a tündérekről és manókról.
Arthurnak az első képek gyanúsak voltak, csínytevésnek tartotta őket, és úgy gondolta, hogy a lányok elrontották a fényképezőgépet, ezért nem is adta oda nekik azt többet (annyira biztos volt abban, hogy a lányok valahogy meghamisították a képeket, hogy többször is átkutatta a szobájukat és a patak környékét, hogy bizonyítékokat találjon). Elsie anyja, Polly viszont úgy gondolta, a fényképek eredetiek, és bemutatta azokat egy spiritiszta társaságban, majd pedig a társaság éves konferenciáján. Ott felfigyelt rájuk Edward Gardner is, aki szerint a tündérekkel való találkozás és a róluk készült fényképek "egy új evolúció" bizonyítékai.
Nem hamisítvány
Sir Arthur Conan Doyle-t, aki rendkívüli érdeklődést mutatott a spiritizmus, a miszticizmus, a megmagyarázhatatlan események iránt, szintén meggyőzték a képek.
A fényképeket természetesen alapos vizsgálatnak vetették alá, és úgy találták, hogy sem a negatívokon, sem pedig az előhívott képeken nem alakítottak - ám a vizsgálatot végző szakértő, Harold Snelling azt nem mondta ki, hogy valóban tündéreket ábrázolnak, csak azt, hogy a képek tényleg azt mutatják, ami a kamera előtt volt. A KODAK technikusai is eredetinek tartották a képeket, legalábbis nem találtak rajtuk hamisításra utaló jeleket, de az eredetiséget bizonyító okiratot nem voltak hajlandóak kiadni. Egy másik cég, az Ilford képviselői viszont hamisítványnak tartották őket, és Sir Oliver Lodge, Doyle barátja és a parapszichológia neves kutatója is úgy vélte, hogy nem eredetiek. Lodge szerint a képen beöltözött táncosok láthatóak.
Újabb képek
1920-ban Edward Gardner ellátogatott Cottingley-be. Két fényképezőgépet és 24 (más források szerint 20), titokban megjelölt lemezt is vitt magával, és arra kérte a lányokat, hogy készítsenek újabb felvételeket a tündérekről. Elsie és Frances kijelentették, hogy a tündérek csak akkor mutatják meg magukat, ha senki más nincs ott rajtuk kívül. Végül 3 újabb kép készült a rejtélyes lényekről. Gardner és Doyle kitörő örömmel fogadták az újabb "bizonyítékokat". "Mikor a tündéreket elismerik, más jelenségeket is könnyebben fogadnak majd el..." - írta Doyle a barátjának, és hozzátette, hogy a szellemidéző szeánszokon több üzenetet is kaptak, hogy hamarosan "látható bizonyíték is a birtokukban lesz".
A tündéreket ábrázoló képek, Doyle cikkével együtt, végül 1920 decemberében jelentek meg a The Strand című lapban, később pedig Doyle könyvvé egészítette ki azt. Doyle meg volt győződve arról, hogy ezek a fényképek lesznek azok a bizonyítékok, amelyekre a nagyközönség régóta vár: egyértelmű és tagadhatatlan jelek a szellemvilágból. A fogadtatás vegyes volt. Voltak, akik szerint Doyle szava elég volt a hitelességhez, mások viszont egyértelműen hamisítványnak tartották a fényképeket. Függetlenül attól, hogy mit hittek, a tündérek és a fényképek felkapott és népszerű témának számítottak.
Gardner egy évvel később újra visszatért a lányokhoz, egy "látóval" együtt, és bár új képek nem születtek, a médium azt állította, szinte folyamatosan látja a lényeket, és hosszas jegyzeteket írt a megfigyeléseiről.
A nagy átverés
Bár idővel csökkent az érdeklődés a tündérek iránt, Elsie és Frances közel 60 évig kitartottak a történetük mellett. Csak 1983-ban vallották be, hogy a képek nem valódi tündéreket ábrázolnak. Egy népszerű mesekönyvből másolták ki a rajzokat, szárnyakkal egészítették ki azokat, majd kartonpapírra ragasztották és kalaptűkkel rögzítették. A beállított bábukat aztán csak le kellett fényképezni.
A két nő többször is úgy nyilatkozott, bár egy idő után unták a tündéres játékot, idegesítette őket a nagy hírverés, mégis túlságosan kínosnak érezték, hogy bevallják az igazságot. Egyszerűen "tovább játszottak, úgy, ahogy a felnőttek szerették volna". Nem akarták kínos helyzetbe hozni Sir Arthur Conan Doyle-t (akit sajnáltak is, hiszen nem sokkal korábban veszítette el a fiát a háborúban, és a tündérek láthatóan segítettek neki), így inkább csendben maradtak. Azt sem gondolták, hogy rosszat tesznek. "Csak mókáztunk. A mai napig sem értem, miért vette be bárki a képeket. El akarták hinni" - mondta Frances egy interjúban.
Az utolsó, ötödik képpel kapcsolatban azonban még ekkor is sok volt a kérdés. Mindkét nő azt állította, hogy ő készítette. Elsie szerint az is kivágott figurákat ábrázol, Frances viszont azt mondta, hogy tényleg valódi tündéreket, és a képet szinte véletlenül sikerült elkészítenie.
Az utolsó, a "valódi" tündéreket ábrázoló kép
A lányokat szinte egész életükön végig kísérte a csalás. Utálták a hazugságokat, a felhajtást, a kérdezősködést, és valószínűleg az emberi hiszékenységet is. Frances 1986-ban, Elsie pedig 1988-ban halt meg.
Miért hittünk a tündérfotóknak?
Amikor először láttam a képeket - talán a '90-es évek elején -, elsőre teljesen hihetően tartottam őket. Miért ne lehetne? Miért ne találkozhatott volna két kislány ezekkel a mesebeli lényekkel? Talán még egy kicsit irigyeltem is őket. Persze, furcsának tűntek, de hát régi fényképek, akkoriban más volt a technológia, és különben is, még mindig ezek a legjobbak, amiket látni lehet. Nyilván azonnal látszik, hogy valami nem stimmel velük, például a tündérek sokkal élesebbek, mint a lányok.
A tündérek, manók és egyéb "aprónépek" nagyon nagy szerepet játszottak a brit szigetek hitvilágában (sokkal nagyobbat, mint a magyar folklórban), mindenki "ismerte" őket, igyekeztek a kedvükben járni, és ezzel óvni a gyermekeket, állatokat, otthonokat. Az emberekben ott volt tehát a hit, hogy léteznek. Az I. világháború után vagyunk, iszonyatos az érdeklődés a szellemvilág iránt, mindenki bizonyítékot és magyarázatokat keres, és - mint az Doyle esetében látjuk -, még a legbrilliánsabb elméket is magába szippanthat egy ilyen átverés. Doyle és Gardner eleve valódinak tekintették a fényképeket, vagyis a kellő szkepticizmus nélkül "vizsgálták" azokat. Pszichológiai szempontból még "erősebbé" teszi a bizonyítékot, hogy senki nem feltételezte az ártatlan kislányokról, hogy felnőttek segítsége nélkül képesek lennének egy ilyen átverésre. Nyilván meg sem fordult a bizonyítékot keresők fejében, hogy valójában egy pofonegyszerű dologról van szó, némi papírról, ollóról, egy-két kalaptűről, meg a gyermeki ártatlanságról, ami csak még hihetőbbé tette az egészet. Plusz, Gardner hitrendszere, a teozófia szerint a pubertás különleges időszak, amikor a gyermekek olyan dolgokat is képesek érzékelni, látni, amit a felnőttek nem - vagyis, ez egy újabb olyan elmélet, ami befolyásolhatta az ítéletüket. A lányok kezéből pedig hamar kicsúszott az irányítás, és minél több ember vonódott bele az ügybe, annál nehezebb lett volna bevallani az igazságot. Főleg, hogy ezzel egyértelműen kárt okoztak volna másoknak (ha másmilyet nem, érzelmit), és ez egyszerűen nem férhetett bele azokba az elvárásokba, amit a korban a gyermekekkel szemben támasztottak. Nem kizárt az sem, hogy - különösen az elején - élvezték a figyelmet. Az pedig, hogy Doyle teljes mellszélességgel kiállt az ügy mellett, a haláláig hitte, hogy a tündérek valódiak, még azokban is kételkedést ébresztett, akik egyébként inkább a hamisítás felé hajlottak.
Egyébként nem ezek voltak az egyetlen tündérfényképek, amelyek a korabeli lapokban megjelentek, nagyon hasonlóak voltak pl. a The Sphere-ben is és a The Strand is lehozott korábban szinte ugyanolyanokat (természetesen, nem Elsie-vel és Francesszel). Találtam olyan elméletet is, amely szerint a szülők, elsősorban Arthur Wright vették rá a lányokat a csínytevésre, és a képeket is ők készítették (szép kis summát kaptak a képek publikálásának jogáért).
És mi a helyzet az utolsó képpel? Valószínűleg csak dupla exponálásról van szó.
Források:
Francesca Bihet: Sprites, spiritualists and sleuths: the intersecting ownership of transcendent proofs in the Cottingley Fairy Fraud
